Ezt olvasta már?


Vujity Tvrtko

Március 25-e. A dátum, amelyet soha nem felejtek. A nap, amely 20 évvel ezelőtt megtanított élni, mert láttam, hogy közelről milyen a halál...

A lenti kép valamikor április elején készülhetett, akkor, amikor már magamnál voltam. A milícia, és annak tagjai által elkövetett brutális erőszak, a belső vérzés, a megannyi sérülés hosszú kórházi kezelésre ítélt. Az intenzív kezelés közben tudatosult bennem, hogy ÉLEK, és élni is akarok. Megfogadtam, ha nem halok meg, sosem fogok panaszkodni. Nincs miért...

1999. március 25-e este. Egy nappal korábban a NATO légibombázást rendelt el Szerbia, vagyis akkor még csonka-Jugoszlávia ellen. Túl voltunk nagy-Jugoszlávia szétesésén, a horvátországi háborún, a boszniai vérfürdőn...

Szerbia Koszovót támadta, saját akkori, főleg albánok lakta régióját. Oda (is) vitték a vajdasági magyarokat. Ahogy korábban vitték megannyi délszláv frontra, ahol -teljes joggal- azt érezhették: EZ NEM AZ Ő, NEM A MAGYAROK HÁBORÚJA.

A horvátországi háború idején magyar rádiót csináltunk a helyi magyaroknak. Szarajevó ostromát kívülről és belülről éltem át. Tudtam, hogyan éreznek a magyarok. S tudtam, hogyan bármely nemzet édesanyái, testvérei, fiai...

Moholon egy olyan édesapát és édesanyát kérdeztem, akiknek fia, Zoltán Koszovóban halt meg. A szerbek oldalán vetették be, albánok ellen. NEM AZ Ő, NEM A MAGYAROK HÁBORÚJÁBAN.

A NATO légicsapásainak kezdete után -a jóval később hágai börtönében, ítéletére várva meghalt- Slobodan Milosević elrendelte, hogy a NATO tagállamok állampolgárai haladéktalanul hagyják el Jugoszlávia területét. 24 órás volt az ultimátum. Én viszont a helyi magyarokkal maradtam. Kicsúsztam az egynapos határidőből.

Abban a pillanatban csörrent meg a telefonom, amikor autómmal begurultam a horgoši határállomásra. Kollégám, Gyuri volt, aki azt üvöltötte: "MOST LÉPTÜNK ÁT, TÉGED VÁRNAK, MENJ ONNAN, FORDULJ MEG, TAKAROOOODJ EL, MENEKÜLJ, BAAAAAJ VAAAAAAN!"

Ekkor már mögöttem állt a géppisztolyos. Egyetlen mozdulattal rántottak ki a kocsimból. Operatőröm, Zoltán ekkor már az első pofonon is túl volt. Egy irodába ráncigáltak. Öten voltak. A parancsnok az asztal mögött ült, négy fegyveres beosztottja a fal mellett állt. És megkezdődött életem legszörnyűbb -nem is tudom hány- perce, órája. Valamikor közben elájultam. Később tudtam csak meg, hogy szőnyegbe csavartak, hogy ne látszódjanak az ütések és rúgások. Nem sikerült.

Korábban, a háborúban védett már páncélmellény, a testem egy helyen ma is viseli egy apró repesz nyomát, mégis, talán akkor álltam legközelebb a halálhoz. Akkor, abban a szobában. Azért volt annyira közel a halál, mert nem tehettem ellene semmit...

Nem tudom, hogy hogyan kerültem Magyarországra, hogyan az orvosokhoz, hogyan a kórházi ágyba. Illetve tudom, de csak mások elmondásából. Nem panaszként írom ezeket a sorokat, inkább hálából. Hálából, hogy Zoltánnak nem lett nagyobb baja, hálából, hogy túléltem. S ha már Isten így akarta, megtanultam ÉLNI. Talán furcsa ez a jelző, de VÉGLEG! S ha már így történt, megfogadtam, hogy a panaszkodás elhagyása mellett, a saját BÉKÉS eszközeimmel mindig is küzdeni fogok az erőszak ellen!

Ezért (sem) látnak engem soha kiabálni, ezért nem vagyok feszült és ideges, mert én már tényleg tudom, hogy milyen az, hogy "nagyon nagy a baj". Azok után velem már semmi rossz nem történhet. Nem is fog. És amíg élek, küzdök az elesettekért, a rászorulókért, küzdök a békességért. Harcolok a háború ellen, miközben a legnagyobb alázattal igyekszem segíteni mindazokat, akik hisznek bennem, akik rászorulnak, akik megérdemlik... BÉKE MINDANNYIOTOKKAL♥️

Barátsággal: Tvrtko

Utóirat: Isten nyugosztalja annak a borzalmas háborúnak minden ártatlan áldozatát...

(Forrás: Facebook)







0
0
0

0
0
0